Zöld mese a Föld napjára
Április 22-én,
nem mondom, hogy sokszor, de elégszer eszembe jut, vajon milyen világot hagyunk gyerekeinknek, unokáinknak. Amióta gyerekeim "megérkeztek" közénk, azóta sokkal gyakrabban felmerül bennem, mit fognak ők látni 20 vagy 50 év múlva gyönyörű erdeinkből, rétjeinkből, s vajon lesz-e még tiszta, iható víz, tiszta levegő számukra, vajon a sokat jósolt klímaváltozás bekövetkezik-e. A végeredmény, hogy aggódom és reménykedem, még élhető lesz az a világ is.
BENCSIK ANTAL: A VIRÁGBA BORULT VÁROS
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy magas fallal körülvett, szürke város, csupa acél és beton. Nem volt ebben a városban egyetlen fa, egyetlen szál virág, de még egy árva fűszál sem, ami megtörte volna az örök szürkeséget – csak gyárak, égig nyúló kéményekkel, füstös kocsmák, és lakótelepek, cipősdoboz méretű, zsúfolt lakásokkal, ahol elnyűtt cipőkhöz hasonló, nyúlott ábrázatú, boldogtalan emberek éltek.
A város urai, három vénségesen vén, nagyszakállú aggastyán, egy szürke vasbetonkupolában laktak a mértani pontossággal megszerkesztett sugárutak metszéspontjában, s vénségük ellenére hatalmas erővel bírtak. Fanyűvőnek hívták az egyiket, Vasgyúrónak a bátyját, s a három közül a legvénebbet Hegyhengergetőnek. Ők emelték a kapuk nélküli, magas fallal körülvett, szürke várost, de hogy milyen régen, arra már senki nem emlékezett. Fanyűvő letarolt körülötte minden erdőt, eltiport minden szál virágot, és gonoszul izzó tekintetével hamuvá perzselte az utolsó fűszálat is. Vasgyúró ölszámra tépte ki a meggyötört föld zsigereit, és egyre mélyebb bányákat fúrt, onnan hordta fel a vasat, amiből a város szörnyű csontvázát összegyúrta. Hegyhengergető büszke, kék hegycsúcsokat morzsolt porrá, abból formált durva betontestet a gyáraknak, kocsmáknak és lakótelepeknek, és abból húzta a város köré az áthatolhatatlan falat, amin egyetlen kapu sem nyílt a külvilágba.
Hogy honnan jöttek, és miért emelték a várost, senki nem tudta, de nem is volt szabad erről beszélni. Annyi biztos csak, hogy ahol egyetlen fűszál felütötte a fejét, Fanyűvő menten ott termett fekete füstöt lehelő vaslova hátán és eltiporta; Vasgyúró folyton újra- és újraformálta az utcákat, kocsmákat és lakótelepeket; Hegyhengergető pedig csak fűtötte a gyárakat, amiknek kéményei szürke port okádtak, mint egy ezerfejű sárkány, homályba burkolták az eget, és megbetegítették az embereket.
Élt ebben a szomorú városban egy kisfiú, aki éppen olyan volt, mint a többiek, csak a szeme volt egy árnyalatnyival élénkebb, mint a társaié. Egyik nap, miközben az utcákon kószált, egy pörgő juharmagot pillantott meg a levegőben. A magocska, amihez hasonlót még soha nem látott, éppen a lába előtt ért földet. A kisfiú gondolkodás nélkül lehajolt érte, és zsebrevágta.
Abban a pillanatban nagy nyikorgás és dübörgés közepette előtte termett Fanyűvő, fekete füstöt fújtató, roppant vaslova hátán, és mennydörgő hangon rákiáltott.
– Nem láttál valami furcsát errefelé, kölyök? De vigyázz, mert ha hazugságon kaplak, azonnal bevetlek egy gyár kazánjába, és rögvest hamuvá porladsz!
A kisfiú szívét összeszorította a félelem, és mármár azon volt, hogy odaadja a magot a város félelmetes urának, amikor az megmelegedett a zsebében, s a melegségtől bátorság öntötte el.
Szólni nem szólt, csak megrázta lehajtott fejét, s a következő pillanatban nagy nyikorgás, dübörgés és fújtatás közepette Fanyűvő már tovább is lovagolt, és eltűnt a következő utcasarok mögött.
A kisfiú pedig, akinek szinte égette az oldalát a meleg magocska, hazaszaladt vele a kicsiny lakásukba, felrohant a lépcsőkön, és elrejtette egy fiók mélyére. A szüleinek sem szólt semmit, amikor hazaértek, mert tudta, nyomban elvennék tőle, s vagy átadnák a város urainak, vagy maguk pusztítanák el félelmükben.
Éjjel aztán, amikor a város ablakai elsötétültek, és az emberek álomba merültek, a kisfiú csendben felkelt ágyából, és kihúzta a fiókot. A magocska halványzölden derengett a sötétben, és ahogy a tenyerébe vette, hirtelen szárba szökkent. Piros bimbó nőtt rajta, s nem kellett egy röpke perc, vörös szirmok bomlottak ki a szeme előtt. A szirmok közül egy hófehér bőrű, szénfekete hajú, zöld ruhába öltözött, aprócska leány emelkedett ki.
A fiú soha nem látott még ennyi színt, és ilyen szép leányt, tündérről meg aztán végképp nem hallott, így hát csak állt megbabonázva. A leány mélyvörös cseresznyeszemet varázsolt elő a semmiből, és a fiúcskának nyújtotta.
– Kóstold meg – szólt csengettyűszóhoz hasonló hangján, és a fiú nem tétovázott.
Csodálatos édesség ömlött végig az ínyén, és elragadtatás fogta el a soha nem érzett íztől. A tündérlány elmosolyodott.
– Ez az élet íze – mondta –, a mesék íze. És ez semmi azokhoz a csodákhoz képest, amik a város szürke falain túl vannak.
– Hogy juthatok ki oda? – kérdezte a fiú.
– Nem kell kijutnod – felelte a lány. – Elég, ha holnap reggel kimész az utcára, földre hullajtod a magot, s a többi már menni fog magától.
Azzal a virág szirmai összezárultak körülötte, felizzottak, és szikrázó, zöld porrá hullva elenyésztek. A sötétben a kisfiú talán el sem hitte volna a történteket, ha nem érezte volna még mindig az ízt a szájában, s a magot a kezében.
Nem tudta lehunyni a szemét; úgy szorongatta a cseresznyemagot a kezében, mintha attól félne, hogy ha elalszik, reggelre mindent elfelejt. Alig bírta kivárni, hogy szülei munkába induljanak, egyből kiugrott a takarója alól, felkapta ruháit, és lerohant az utcára. Ott földre ejtette a magot, s amint az a szürke porba hullott, aprócska hajtás nőtt ki belőle. Egy pillanat sem kellett hozzá, erős gyökereket fúrt a földbe, és akkorára nyúlt, mint a fiúcska. A következő minutumban már ágai is voltak, azokon levelek, és úgy kúszott az ég felé, hogy zöld koronája a magas lakótelepi házak fölé nyúlt. Nőtt és nőtt a cseresznyefa, hét szempillantás kellett csak hozzá, elért egészen az égboltozatig, ahol szétoszlottak a szürke felhők, a nap, a hold és a csillagok játékos fogócskába kezdtek az ágak körül, és soha nem látott, meleg fénnyel öntötték el a várost. Az égig érő fa lombja óvón hajolt a házak fölé; a gallyakon rügyek pattantak ki, és fehér cseresznyevirágok nyíltak rajtuk.
De akkor már ott voltak mindhárman, a város vénséges urai. Fanyűvő megmarkolta a fa törzsét, és hatalmas erejét megfeszítve próbálta kitépni a földből, Vasgyúró óriási acélfejszét gyúrt magának, azzal esett a gyökereknek, s Hegyhengergető hatalmas tenyerével próbálta kifordítani a földből. Ám hiába: Fanyűvő erőlködésére recsegett-ropogott a fatörzs, de a vénember csontjai is, és végül ő adta fel a küzdelmet, Vasgyúró acélbaltája kicsorbult a gyökereken, Hegyhengergető körmei elvástak a betonnal és aszfalttal borított földön, amit ő maga teremtett.
Akkor a három gonosz vénember tehetetlen dühében a kisfiú felé fordult, hogy ha a fának nem tudnak ártani, legalább rajta, és a többi emberen álljanak bosszút. Abban a pillanatban lágyan hullani kezdtek a fáról a cseresznyevirág-szirmok, és óvó szirompáncélba öltöztették a város lakóit. Ám ami számukra pehelykönnyű szirom volt, az a három vénembert úgy ütötte és verte, mint a nyári jégeső – jajgatva menekültek a városból, utat törve a szürke kőfalon, és senki nem hallotta többé hírüket.
Az ég zafírkönnyeket hullatott megkönnyebbülésében, ami lemosta a szürkeséget a városról, s az eső nyomán virágok dugták ki a fejüket a földből, ezer és milliárd színnel kápráztatva el az embereket. Futónövények szaladtak fel a magas falakra, és addig feszítették indáikkal, amíg porrá nem omlott. Végre friss szél suhanhatott végig az utcákon, ami kisöpörte a gyárkémények füstjét a városból, az emberek pedig szédelegve nézték, hallgatták, tapintották, érezték és ízlelték a rájuk hulló miriádnyi csodát.
A szemek és a szívek megteltek élettel és színekkel, s nem volt aztán pompázatosabb város a föld kerekén. A világ minden tájáról csodájára jártak szelíd szépségének, amit az égig érő fa oltalmazott. Az emberek pedig hálából gondját viselték, s minden szál virágot, minden egyes falevelet úgy gondoztak, mint saját gyermekeiket, mert soha nem feledték el a három öreg zsarnokságát és a szörnyű, szürke várost, ahol hajdanán élniük kellett.
A mese a Zöldfülű Péter - zöldmesék kicsiknek és nagyoknak c. mesekönyvben jelelent meg 2010-ben
További zöldmesék: Zöldmesélő
nem mondom, hogy sokszor, de elégszer eszembe jut, vajon milyen világot hagyunk gyerekeinknek, unokáinknak. Amióta gyerekeim "megérkeztek" közénk, azóta sokkal gyakrabban felmerül bennem, mit fognak ők látni 20 vagy 50 év múlva gyönyörű erdeinkből, rétjeinkből, s vajon lesz-e még tiszta, iható víz, tiszta levegő számukra, vajon a sokat jósolt klímaváltozás bekövetkezik-e. A végeredmény, hogy aggódom és reménykedem, még élhető lesz az a világ is.
BENCSIK ANTAL: A VIRÁGBA BORULT VÁROS
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy magas fallal körülvett, szürke város, csupa acél és beton. Nem volt ebben a városban egyetlen fa, egyetlen szál virág, de még egy árva fűszál sem, ami megtörte volna az örök szürkeséget – csak gyárak, égig nyúló kéményekkel, füstös kocsmák, és lakótelepek, cipősdoboz méretű, zsúfolt lakásokkal, ahol elnyűtt cipőkhöz hasonló, nyúlott ábrázatú, boldogtalan emberek éltek.
A város urai, három vénségesen vén, nagyszakállú aggastyán, egy szürke vasbetonkupolában laktak a mértani pontossággal megszerkesztett sugárutak metszéspontjában, s vénségük ellenére hatalmas erővel bírtak. Fanyűvőnek hívták az egyiket, Vasgyúrónak a bátyját, s a három közül a legvénebbet Hegyhengergetőnek. Ők emelték a kapuk nélküli, magas fallal körülvett, szürke várost, de hogy milyen régen, arra már senki nem emlékezett. Fanyűvő letarolt körülötte minden erdőt, eltiport minden szál virágot, és gonoszul izzó tekintetével hamuvá perzselte az utolsó fűszálat is. Vasgyúró ölszámra tépte ki a meggyötört föld zsigereit, és egyre mélyebb bányákat fúrt, onnan hordta fel a vasat, amiből a város szörnyű csontvázát összegyúrta. Hegyhengergető büszke, kék hegycsúcsokat morzsolt porrá, abból formált durva betontestet a gyáraknak, kocsmáknak és lakótelepeknek, és abból húzta a város köré az áthatolhatatlan falat, amin egyetlen kapu sem nyílt a külvilágba.
Hogy honnan jöttek, és miért emelték a várost, senki nem tudta, de nem is volt szabad erről beszélni. Annyi biztos csak, hogy ahol egyetlen fűszál felütötte a fejét, Fanyűvő menten ott termett fekete füstöt lehelő vaslova hátán és eltiporta; Vasgyúró folyton újra- és újraformálta az utcákat, kocsmákat és lakótelepeket; Hegyhengergető pedig csak fűtötte a gyárakat, amiknek kéményei szürke port okádtak, mint egy ezerfejű sárkány, homályba burkolták az eget, és megbetegítették az embereket.
Élt ebben a szomorú városban egy kisfiú, aki éppen olyan volt, mint a többiek, csak a szeme volt egy árnyalatnyival élénkebb, mint a társaié. Egyik nap, miközben az utcákon kószált, egy pörgő juharmagot pillantott meg a levegőben. A magocska, amihez hasonlót még soha nem látott, éppen a lába előtt ért földet. A kisfiú gondolkodás nélkül lehajolt érte, és zsebrevágta.
Abban a pillanatban nagy nyikorgás és dübörgés közepette előtte termett Fanyűvő, fekete füstöt fújtató, roppant vaslova hátán, és mennydörgő hangon rákiáltott.
– Nem láttál valami furcsát errefelé, kölyök? De vigyázz, mert ha hazugságon kaplak, azonnal bevetlek egy gyár kazánjába, és rögvest hamuvá porladsz!
A kisfiú szívét összeszorította a félelem, és mármár azon volt, hogy odaadja a magot a város félelmetes urának, amikor az megmelegedett a zsebében, s a melegségtől bátorság öntötte el.
Szólni nem szólt, csak megrázta lehajtott fejét, s a következő pillanatban nagy nyikorgás, dübörgés és fújtatás közepette Fanyűvő már tovább is lovagolt, és eltűnt a következő utcasarok mögött.
A kisfiú pedig, akinek szinte égette az oldalát a meleg magocska, hazaszaladt vele a kicsiny lakásukba, felrohant a lépcsőkön, és elrejtette egy fiók mélyére. A szüleinek sem szólt semmit, amikor hazaértek, mert tudta, nyomban elvennék tőle, s vagy átadnák a város urainak, vagy maguk pusztítanák el félelmükben.
Éjjel aztán, amikor a város ablakai elsötétültek, és az emberek álomba merültek, a kisfiú csendben felkelt ágyából, és kihúzta a fiókot. A magocska halványzölden derengett a sötétben, és ahogy a tenyerébe vette, hirtelen szárba szökkent. Piros bimbó nőtt rajta, s nem kellett egy röpke perc, vörös szirmok bomlottak ki a szeme előtt. A szirmok közül egy hófehér bőrű, szénfekete hajú, zöld ruhába öltözött, aprócska leány emelkedett ki.
A fiú soha nem látott még ennyi színt, és ilyen szép leányt, tündérről meg aztán végképp nem hallott, így hát csak állt megbabonázva. A leány mélyvörös cseresznyeszemet varázsolt elő a semmiből, és a fiúcskának nyújtotta.
– Kóstold meg – szólt csengettyűszóhoz hasonló hangján, és a fiú nem tétovázott.
Csodálatos édesség ömlött végig az ínyén, és elragadtatás fogta el a soha nem érzett íztől. A tündérlány elmosolyodott.
– Ez az élet íze – mondta –, a mesék íze. És ez semmi azokhoz a csodákhoz képest, amik a város szürke falain túl vannak.
– Hogy juthatok ki oda? – kérdezte a fiú.
– Nem kell kijutnod – felelte a lány. – Elég, ha holnap reggel kimész az utcára, földre hullajtod a magot, s a többi már menni fog magától.
Azzal a virág szirmai összezárultak körülötte, felizzottak, és szikrázó, zöld porrá hullva elenyésztek. A sötétben a kisfiú talán el sem hitte volna a történteket, ha nem érezte volna még mindig az ízt a szájában, s a magot a kezében.
Nem tudta lehunyni a szemét; úgy szorongatta a cseresznyemagot a kezében, mintha attól félne, hogy ha elalszik, reggelre mindent elfelejt. Alig bírta kivárni, hogy szülei munkába induljanak, egyből kiugrott a takarója alól, felkapta ruháit, és lerohant az utcára. Ott földre ejtette a magot, s amint az a szürke porba hullott, aprócska hajtás nőtt ki belőle. Egy pillanat sem kellett hozzá, erős gyökereket fúrt a földbe, és akkorára nyúlt, mint a fiúcska. A következő minutumban már ágai is voltak, azokon levelek, és úgy kúszott az ég felé, hogy zöld koronája a magas lakótelepi házak fölé nyúlt. Nőtt és nőtt a cseresznyefa, hét szempillantás kellett csak hozzá, elért egészen az égboltozatig, ahol szétoszlottak a szürke felhők, a nap, a hold és a csillagok játékos fogócskába kezdtek az ágak körül, és soha nem látott, meleg fénnyel öntötték el a várost. Az égig érő fa lombja óvón hajolt a házak fölé; a gallyakon rügyek pattantak ki, és fehér cseresznyevirágok nyíltak rajtuk.
 |
| Az égig érő cseresznyefa - Lajó Odil Pécs, Szent Mór Alapfokú Művészetoktatási Intézmény 3. c festménye 2010-ben |
Akkor a három gonosz vénember tehetetlen dühében a kisfiú felé fordult, hogy ha a fának nem tudnak ártani, legalább rajta, és a többi emberen álljanak bosszút. Abban a pillanatban lágyan hullani kezdtek a fáról a cseresznyevirág-szirmok, és óvó szirompáncélba öltöztették a város lakóit. Ám ami számukra pehelykönnyű szirom volt, az a három vénembert úgy ütötte és verte, mint a nyári jégeső – jajgatva menekültek a városból, utat törve a szürke kőfalon, és senki nem hallotta többé hírüket.
Az ég zafírkönnyeket hullatott megkönnyebbülésében, ami lemosta a szürkeséget a városról, s az eső nyomán virágok dugták ki a fejüket a földből, ezer és milliárd színnel kápráztatva el az embereket. Futónövények szaladtak fel a magas falakra, és addig feszítették indáikkal, amíg porrá nem omlott. Végre friss szél suhanhatott végig az utcákon, ami kisöpörte a gyárkémények füstjét a városból, az emberek pedig szédelegve nézték, hallgatták, tapintották, érezték és ízlelték a rájuk hulló miriádnyi csodát.
A szemek és a szívek megteltek élettel és színekkel, s nem volt aztán pompázatosabb város a föld kerekén. A világ minden tájáról csodájára jártak szelíd szépségének, amit az égig érő fa oltalmazott. Az emberek pedig hálából gondját viselték, s minden szál virágot, minden egyes falevelet úgy gondoztak, mint saját gyermekeiket, mert soha nem feledték el a három öreg zsarnokságát és a szörnyű, szürke várost, ahol hajdanán élniük kellett.
A mese a Zöldfülű Péter - zöldmesék kicsiknek és nagyoknak c. mesekönyvben jelelent meg 2010-ben
További zöldmesék: Zöldmesélő
Nagyon tetszik a mese, köszönet érte:) Sajnos én is aggódom, mit is hagyunk hátra a gyermekeinknek. Minden napnak a Föld napjának kéne lennie, egy nap egy évben kevés.
VálaszTörlésTeljesen egyetértek! Köszönöm! Sajnos úgy látom nem gondoljuk elegen így!
Törlés