2012. június 3., vasárnap

Zöld mese - Környezetvédelmi mese

Császár József: Szelíd szellő


Volt egy kis város a hegyekben, nem a hegyháton, nem is a völgy alján, hanem a kettő között, félúton. Ezért a városkában volt lent és fent. Csakhogy a felvég volt lent, az alvég pedig fent. De nem is emiatt mondom el ezt a kis történetet, hanem egészen másért.
A városkában az emberek nagyon vidáman éltek. Az utcák és parkok telis-tele szebbnél szebb fákkal és virágokkal. A virágok között, a fák alatt, az utcákon és tereken azonban mindenféle érdekes dolog hevert szanaszét. Volt ott öntöttvas kályhakarika, gyűrött, régi képesújság, műanyag uzsonnászacskó, lyukas lavór, de még csikósparheltláb is. Hevert ott minden, amit az ember el tud képzelni, de még az is, amit nem. No, nem olyan sok, amitől a virágok már nem pompázhattak, és a fű nem zöldellhetett volna. Nem is nagyon zavarta az ott élőket, már megszokták. Néha még örültek is, ha találtak egy kidobott lyukas fazekat, hazavitték, és muskátlit ültettek bele, mely aztán ott virított rendezett portáikon álló, szépen meszelt házaik tornácán. A kisebbeket az ablakokba tették. A gyerekek pedig a talált karikákhoz a talált drótokból karikahajtót hajlítottak, és naphosszat játszottak vele az utcán le s fel, szaladgálva. És ez így ment volna talán a világ végezetéig, ha a hegyi barlangban lakó Szelíd Szellő egyszer meg nem járja. De megjárta, és ettől szelídsége mindjárt elszállt. Igaz, nem végleg. De ezzel várjunk még, haladjunk csak szép sorjában.
Mi is történt valójában? A szellő minden este és hajnalban bejött a városba, végigsuhogott az utcákon, sikátorokon, nagyot táncolt a tereken és parkokban, megsimogatta a fák leveleit, széthordta a virágok illatát. Összekócolta kicsit az emberek haját, vicces kedvében néha leemelte kalapjukat, és nagyot kacagva suhant tovább. De egyik este, mikor ugyanígy játszott, suhant, beleakadt a haja egy kidobott dézsa rozsdás abroncsába. Majd megbotlott egy rémes, kopott autógumiban, de ez még nem volt elég, hasra is esett, és ekkor a sok gyűrött papír, piszkos nejlonzacskó fellebbent a földről körülötte, majd visszahullva teljesen belepték. Mikor nagy nehezen feltápászkodott a földről – már bocsánat, hogy így mondom, hiszen a szellők már majdnem tündérek, és azok nem szoktak tápászkodni –, de most mégis. Amint mondom, feltápászkodott, és mielőtt továbblebbent volna, észrevette, hogy a haja kócos, a lábai fájnak, a ruhája pedig olyan tépett és piszkos volt, mint amit a kutyák szájából húztak ki. No, ekkor kezdett a szelídsége haraggá változni.
Egyre mérgesebb és mérgesebb lett, egyre gyorsabban rohant végig a városon, mígnem forgószélként felkapta a szemetet, előbb a könnyebbeket: a műanyagzacskókat, majd a papírfecniket és galacsinokat. Elvitte egy városon kívüli helyre, ahol ezeket gyűjtötték. Visszament, és a nehezebb dolgokkal próbálkozott (kidobott mosógép, ócska bádoghordó), de nem bírt velük. Ettől még inkább haragra gerjedt, egyre gyorsabban forgott, és ezeket is sikerült felemelni, és elrepült velük. Bármilyen haragos is volt, a fák leveleit és a virágok szirmait mégsem cibálta meg. Mire végzett, teljesen kifáradt, lecsendesedett, és újra a Szelíd Szellő suhant át a városon. De egyszerre megtorpant, és szinte csak lebegett: most vette észre, mit is tett, és milyen gyönyörű tiszta a város. Azon az éjszakán igen szép álma volt, olyan szép, hogy azt hitte, azt is álmodta, hogy a város teljesen megváltozott, csak a karjaiban érezte a fáradtságot, és a lábai sajogtak. A hajnal ekkor kicsit megcsiklandozta az orrát, itt volt az ideje a városi pajkos játéknak. Az utcákon is egyre több ember járt, egyre több, akivel huncut játékát játszhatta.
Egy ember sietett át a főtéren, közben papírzacskóból valamit majszolt. Mikor a zacskó kiürült, épp a tér közepén járt. Megállt, két kézzel összegyűrte a staniclit, majd egyik kezét felemelte, hogy messzire elhajítsa a papírgombócot. A szellő pont akkor ért oda, s szinte megdermedt, lehelete jegessé vált. Azon nyomban a városban minden élőlény is mintha megfagyott volna, mozdulatlanná merevedett. Az ember ott állt mozdulatlanul a tér közepén, felemelt kezében az összegyűrt papírlabda, mely még éppen nem hagyta el kinyitott markát. A szellő lágyan suttogta: nézz körül! A férfi körülnézett, majd restelkedve becsukta tenyerét, a papírt nem dobta el. Állt és csodálkozott, csak most eszmélt rá, milyen tiszta is lett a városa egyetlen éjszaka alatt. És ebben a pillanatban -- mintegy varázsütésre -- a város minden lakója ébren vagy álmában átélte ezt a kellemes érzést.
Azóta a városka főterét egy felemelt kezű szobor díszíti, kezében mintha összegyűrt papírgalacsin lenne – az utolsó szemetelő. Már csak ez emlékeztet a régen volt szemetes időkre. 


A mese a Zöldfülű Péterben jelent meg
A napokban volt a Te szedd! akció. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...